Ezt a kifejezést olyan maszkokra használták, amit a színészek viseltek az ókori görög és római színházakban.
Ezek a maszkok segítettek megjeleníteni az energiákat, érzéseket, hallhatóvá tették a színészt…
Közben pedig eltakarták annak valódi arcát.
Ma is erre használjuk a maszkot. Felvesszük a személyiséget, szerepeket, és azon keresztül szólalunk meg, azon keresztül létezünk.
Felnőtt maszk…
Jó alkalmazott maszk…
Férj-feleség maszk…
Szülő maszk…
Minden rendben maszk…
Spirituálisabb vagyok nálad maszk…
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, amire a nyelv még emlékeztet: arra, hogy a személyiség, amelyet önmagunknak hiszünk, csak egy maszk, amit hordunk.
A maszk nem te vagy.
A személyiséged örökölt és tanult viselkedésminták, hajlamok, programok gyűjteménye. A szüleid személyisége is az, és az ő szüleiké is az, és az ő szüleiké is az…
A gondolkodásod, a (vissz)hang, amit egész nap hallasz a fejedben, amivel a legtöbb ember tulajdonképpen azonosítja önmagát, csak ennek a végtelen programozási folyamatnak az aktuális állapota. Az, ahogy éppen íródik az új kód.
Persze dolgozhatsz azon, hogy úgy érezd, a maszk valamit őszintén kifejez belőled. De aki „dolgozik önmagán”, az valójában a személyiségén dolgozik.
A kérdés végső soron viszont nem az, hogy milyen maszkot viselsz.
Hanem az, hogy:
Ki van mögötte?
Ki vagy, ha nem kell „valakinek” lenned?
Ki vagy a fejedben lévő hang nélkül?
Emlékszel még rá, vagy már túlságosan belefeledkeztél az isteni színjátékba?
