ÚJ! Elindult az Ászanalexikon – a legismertebb jógaászanák videós elemzése! Próbáld ki! ►►►

Önmagunk megélését, én-tudatunk folytonosságának élményét egy olyan test teszi lehetővé, amely lét és nemlét szüntelen körforgása. Egyes sejtjeink elpusztulnak, helyettük újak jönnek létre. Ha a sejtek szintjéről vizsgáljuk a létezést, akkor megsemmisülés és születés szakadatlan egymásba olvadása a testünk. Ha az emberi tudat szintjéről éljük át, akkor ugyanez a folyamat többé nem kettőségbe vetetetten jelenik meg. Ami a sejtek szintjén élet és halál kettőssége, az az emberi tudat szintjén eggyé válik az „Én vagyok” élményében. Nem érzékeljük külön a sejtekkel megtörténő elmúlást és születést, hanem azok – egy magasabb dimenzióból megélve – folytonos „Létezem” érzéssé egyesülnek. Változunk, formálódunk, fejlődünk, de ezek mögött az „Én vagyok én” érzése változatlan marad.

Ha ezt az analógiát az emberre és az Univerzumra vetítjük, akkor ugyanazt láthatjuk be. Ami az emberek és más élőlények szintjén születés és halál körforgása, az a Világegyetem szintjén megszakítás nélküli létezés. Testünk anyaga az Univerzum anyaga, születésünk előtt is az volt, és halálunk után is az lesz. Atomjaink többsége csillagokban formálódott (nitrogén, oxigén, szén, kálcium, vas) és Naprendszerünk pusztulásával a Nap újra szétrobbantja majd atomjainkat az Univerzum minden szeglete felé, hogy belőlük elképzelhetetlenül sok idő elteltével új csillagok és bolygók jöjjenek létre, amelyeken újra megjelenhet az élet, és ahol talán atomjaink egy új lény testét alkothatják. A Mindenség szempontjából nem történt semmi különös, mindössze benne az őt alkotó kisebb részek szétestek, és belőlük újak keletkeztek. Mindeközben a változás mögött Ő folyamatosan „van”. 

Itt érdemes elgondolkodni rajta, hogy mit akar ez megmutatni nekünk születésről, halálról, és legfőképpen Valódi Énünkről. Nem is biztos, hogy szavakkal meg kell fogalmaznunk, elég, ha megpróbálunk ráérezni. 

Ha hajlandóak vagyunk egy pillanatra megállni és elengedni korábbi hitrendszereinket, azonosulásainkat – és mindenképp szavakat akarunk használni –, akkor felismerhetjük, hogy a formák mélyén, a létezés minden szintjén jelen van valami, ami nem kettősségbe vetett, amiben még lét és nemlét is egységet alkot, ahol „belső én” és „külső nemén” határai elmosódnak. A legkisebb részecskéktől elindulva, a sejteken, embereken keresztül egészen az univerzum végtelenségéig mindent áthat, de mégsem könnyű meglátni, habár bárhová is nézel, minden az. 

Ennek a „valaminek” a meglátásához a védikus tanítások gyakran használják az álom és álmodó hasonlatát, például a Brihadáranjaka és Mándúkja Upanisádban, vagy Sankara és az Advaita Védánta tanításaiban. A hasonlat lényege a következő: amikor egy álmot álmodsz, akkor az álomból nézve csak az álom főszereplőjeként fogod fel önmagad, annak ellenére, hogy az álom minden része a tudatod terméke. Nem csak az álom főszereplője, hanem a mellékszereplők, a díszlet és a rendező is te vagy… és mégsem, hiszen valódi éned az ágyon fekszik mozdulatlanul, csukott szemmel. Te teremted és játszod el az álom egészét, mégis kettősségbe vetve érzékeled az álmot: amikor benne vagy, megjelenik az én és nem én, a tapasztaló és a tapasztalt látszólagos különállósága. 

De hol van maga az álmodó az álomban? Az álomban nem lehet rámutatni, habár minden az álomban Ő… 

Éppen ez a helyzet itt is… ebben az „álomban”. Itteni, „álombéli” szavakkal nehéz megnevezni azt az „álmodót”, aki itt és most mindenkiben egy, és őbenne mindnyájan egyek vagyunk. 

Aki mindenkiben benne van, és akiben mindannyian benne vagyunk. 

Aki mindent és mindenkit egyszerre „álmodik”, mindenki formáját egyszerre ölti magára. 

Minden tudatos lény létezésének minden pillanatában ott van, örök jelenként megélve azokat… 

Ezt a végső álmodót nevezhetjük Istennek, vagy akár Az Életnek, de igazán rámutatni az álomban nem lehet… viszont bárhova is mutatsz, végső soron Rá mutatsz. 

Sőt, a teljességhez közelebb áll az a felismerés, hogy a te ujjaddal mindig Isten mutat Önmagára, a te szemeddel Isten néz minden nap tükörbe… 

Sejt és test, ember és Univerzum, álmodott és álmodó, fizikai forma és formátlan tudatosság, Te és Isten, sosem volt elválasztva egymástól. Mindvégig egyek voltak az elkülönültség kezdet és vég nélküli illúziójában.

Tetszett az írásom?

Oszd meg a gondolataidat, érzéseidet: