- Bárhogyan, teljességgel mind egy.
- Akkor mégis hogyan képzeljelek el?
- Úgy fogsz, ahogy a tapasztalásaid, hiteid miatt az elméd korlátai engedik.
- Jó, de hogyan tudok hozzád a legközelebb kerülni?
- Úgy, hogy feladod azt a vágyadat, hogy elmebeli fogalmat csinálj belőlem. Nem kell valaminek lennem ahhoz, hogy legyek. Sőt, neked sem. Szóval ha egyikőnkből sem csinálsz gondolati képet, akkor abban a csendben egyek vagyunk.
- Hogyan csináljam?
- Ne akard csinálni! Minden akarás csak a fejedben lévő én-képedet erősíti. Nem kell csinálni azt, hogy létezel. Nem tudsz hozzám közelebb kerülni, mert én te vagyok.
- De miért nem tudjuk ezt?
- Nem tudod, hogy létezel?
- De igen.
- Azt honnan tudod, hogy vagy? Ez egy gyakorlat? Ez egy technika, amit megtanultál? Nem, a lényedből fakad ez a tudás.
- Most akkor van értelme törekedni a megvilágosodásra?
- Nincs, de addig törekedned kell, amíg az a meggyőződésed van, hogy törekedned kell.
- Akkor milyen célból teremtettél minket?
- Az elmétek teremti azt a gondolathalmazt, amivel tévesen azonosultok. Valójában ti ugyanannyira teremtetek engem, mint ahogy én titeket.
- De mégis milyen kapcsolatban állsz velünk?
- Benne vagyok mindenben és minden bennem van. Figyelj arra, hogy milyen viszonyban vagy te a testedet alkotó sejtekkel, és akkor talán felismered a lényeget. Te teremted a sejtjeidet, de minden sejted egy különálló, egyedi lény, és az összességükből, egységükből jössz létre te. Most akkor vajon ki a teremtő?
- Kell félnem a haláltól?
- Nem kell, de megteheted.
- Ha nem kell, akkor miért félek mégis?
- Mert a halálfélelem által tanulod meg az életszeretetet.
- De mi van utána?
- Van egy jó és egy rossz hírem ezzel kapcsolatban. Melyikkel kezdjem?
- Most a legkevésbé vicces dolgon viccelődsz…
- Legyek inkább halálosan komoly?
- Hát jó, akkor kezdd mondjuk a jóval!
- Én ott vagyok a halálban is. Én ott vagyok, mielőtt azonosulnál valamivel és ettől tudnád, hogy vagy.
- És mi a rossz hír?
- Akinek most hiszed magad, az nincs ott.
- De miért képzelem magam ennek?
- Az Életként egy fűszál formájában fűszálnak képzelem magam, egy ember formájában pedig embernek. De ha akarom, láthatom a Valóságot.
- De hogyan jöjjek rá, hogy mi a Valóság, hogy mi vagyok valójában? Hogyan kezdjek hozzá?
- Úgy, hogy megvizsgálod, mi nem vagy.
- Ez elég paradox módon hangzik.
- Igen, tudom, hogy nem tűnik túl logikusnak sem ez, sem amiket korábban mondtam. Mivel a Valóság természete túl van a racionálisan gondolkodó elméden, ezért mindig ilyen formában jelenik meg benne.
- Tehát túl korlátolt vagyok, hogy megértsem?
- Te nem, de az elméd igen. Ahogy egy sejted sem fog soha teljes képet alkotni rólad, úgy az elméd számára az a kérdés feltehetetlen, amire én lehetnék a válasz.
- El tudnád mondani mégis érthetőbben?
- Ne megérteni akarj, hanem megélni! Használd a figyelem képességét! Amit meg tudsz figyelni, az nem a végső éned, te arra vagy, amerről figyelsz.
- Ezt értem, és utána?
- Ne csak értsd, hanem ülj le és tényleg tedd meg! Fordítsd a figyelmet a forrása felé! Mit találsz?
- De nincs ott semmi. Nem létezem?!
- Ne lépj vissza rögtön az elméd zajához, ne gondolkodj magadon, ne elemezd, csak legyél az! Ki az, aki a szemeidből kinéz? Ki az, aki gondolkodik az elméddel?
- Ott vagyok… én.
- Van ott tényleg egy megfogható valaki, aki ezt tudja, vagy csak nyilvánvaló az érzés? Biztosan van ott egy cselekvő, világtól elkülönült énetek, vagy csak a gondolkodás hozza létre és a fejetekben létezik? Ti döntitek el, hogy megszülettek? Ti döntitek el, hogy meghaltok? Ti döntitek el, hogy szerelmesek lesztek? Tényleg ti döntitek el, hogy mire vágyjatok?
- Látom, hogy van egy testem, személyiségem és gondolataim, ami nem teljesen én vagyok, csak valahogy hozzám tartoznak. De azt érzem, hogy van itt belül egy énem.
- Nagyon jó! Tehát meg tudod figyelni, az „én vagyok” érzését tisztán? Azt, hogy létezel, anélkül, hogy azonosítanád magad valamivel? Képes vagy csak lenni, anélkül, hogy meghatároznád és ezáltal korlátok közé zárnád magad?
- Igen, de szerintem erre minden ember képes, ha leül csendben. De mégis ki vagy te ebben az egészben?
- Én Az vagyok, aki ezt az ént látja mindenkiben. Az vagyok, akiben az énetek felmerül.
- És ki vagyok én?
- Én magam számára láthatatlan vagyok, ezért kellesz te. De én te vagyok és te én vagyok. Én kérdeztem és én válaszoltam, sőt, végső soron ezeket a sorokat is én olvasom éppen annak a szemével, akihez valamiért ez az írás eljut.
- Kell még valamit tennem?
- Szabad vagy, teljesen.
- Mégis ha te dönthetnél, mit tegyek másokkal?
- Ismerd fel, hogy nincsenek rajtad kívül mások!
- Ha ezt még képtelen vagyok, akkor mit csináljak?
- Szeresd ugyanúgy azt, amit énnek hívsz és azt is, amiről most úgy tűnik, hogy nem te vagy!
- Azt nem lehet, akkor kihasználnak és elpusztítanak.
- De lehet, csak félsz.
- Miért félek?
- Mert még azt hiszed van ott bent valaki, akit lehet bántani és akit meg kell védeni. Ezt pedig több millió évnyi evolúcióval igazolod, aminek eddig éppen a harc és az egymással való versengés volt a motorja. Szóval mondjuk azt, hogy van egy ilyen rossz szokásod...
- Hát igen… elég reménytelennek tűnik a helyzet. Van erre bármi esély, hogy ebből felébredjünk és más legyen a világ?
- Igen. Csak annyit kell tenned, hogy nem a félelemre, hanem a szeretetre hallgatsz, ha döntést kell hoznod.
- De miért van szükség egyáltalán a rosszra, vagy a szenvedésre?
- Mert máshogy az ellentétét, a jót sem tudnád felfogni. Ahogy korábban mondtam, ahhoz, hogy tudd, ki vagy, először meg kell vizsgálnod, hogy ki nem vagy. Ez nem csak az énedre, hanem minden minőségre igaz. Találkoznod kell mindkét oldallal, hogy el tudd dönteni, hogy mi akarsz és mi nem akarsz lenni. A rossz által tudod értelmezni a jót, a szomorú pillanatok miatt tudod értékelni a boldogságot, a férfiasság és nőiesség egymásból fakad, élet és halál ugyanannak az éremnek a két oldala. Ahogy korábban mondtam, én a te formádon keresztül tudok tükörbe nézni és fejlődni. Létre kell hoznom az ellentéteket, de minden ember szívében ott vagyok, ott van az egyetemes jó, túl a törvényeken vagy a belétek nevelt erkölcsiségen. Ha őszinte vagy magadhoz, akkor te is tudod, hogy bármilyen helyzetben lehetne a szeretet felé lépni, legfeljebb az elméd miatt valamikor könnyebbnek érzed. Ez a fajta jóság túl van az emberi gondolatokon, nem függ a körülményektől sem, ez egy mélyebb törvény az univerzumban, mint a fizikai ismereteitek, a lényetekbe van programozva. Hiába dugnád be a füled, mert ez a hang bentről szól. De a kettősség mindig jelen lesz, körülötted is és benned is. Még ha a fény felé nézel is, árnyékot vet a formád. - Akkor van értelme jónak lenni? - Nincs is más lehetőséged. Mindössze annyi történik, hogy amikor önzetlen vagy, akkor az elméd azt hajlamos jónak ítélni, amikor pedig valamiért önzően működsz, azt utólag lehet, hogy rossznak gondolod. Pedig az önzés csak önszeretet. Önzés és önzetlenség is csak a szeretet egyik formája, csak az előbbi a végtelenből befelé, az utóbbi pedig kifelé árad. Érted már? Nem tudsz más lenni, mint ami az eredendő természeted, csak látszólag.
- De akkor mi értelme az egész törekvésnek?
- Az, hogy ha te képes vagy már önmagadat szeretni és boldoggá tenni, akkor képes leszel ezt másokkal kapcsolatban is megvalósítani. Akiknek pedig ezzel példát tudtál mutatni körülötted, azok is képessé válnak erre, így feléd is több szeretet fog áramolni… és a többit már ki tudod találni. Így lehet megváltoztatni a dolgokat, belülről. Nem harccal, mert a harc mindig csak új ellenséget és így újabb harcot szül.
- Ez jó hosszú út lesz.
- Számomra ez egyszerre egy pillanat és az örökkévalóság. De az időbe vetettségben a játék kedvéért valahol el kell kezdeni.
- Hol kezdjük?
- Csak veled tudom kezdeni, mert a változás csak belőled indulhat.
- Hogyan csináljam?
- Nos megint van egy jó meg egy rossz hírem….
- Na megint kezdi...
- De hát én vagyok a kezdetnélküli végtelenség. Elkezdeni csak te tudod, minden változáshoz kellesz te, aki által vagy akihez képest a változás megtörténik.
- Jó mindegy, most akkor mondd először a rosszat!
- Először is itt és most szükség lesz valamire, amit úgy hívtok, hogy Hit.
- Mit kell elhinnem?
- El kell hinned nekem, hogy nincs mitől félni.
- Ennyi?
- Igen, el kell hinned, hogy jót akarok neked és minden értelmesen ki lett találva.
- Biztos?
- Biztos!
- Miért higgyem ezt el neked?
- Mert a másik dolog, amit Gondviselésnek hívtok, létezik.
- Ez mit jelent?
- Azt, hogy ahogyan te sem akarsz rosszat a veled egységben működő sejteknek, úgy én sem akarok rosszat neked. Te is akkor vagy jól, ha a sejtjeid jól érzik magukat, gondjukat viseled. Lényegében az én kapcsolatom sem sokkal másabb veletek.
- Hmm ez végül is logikus.
- Gondoltam, hogy ez a magyarázat tetszeni fog az elmédnek.
- Hát mintha az alkimisták is azt mondták volna, hogy „amint fent, úgy lent”…
- Igen, valójában minden vallási próféta, mágus és jógi ugyanarról beszél, sőt, a tudós is. A megvilágosodott és a kutató ugyanazt az egyetemes tudatosságot vagy intelligens energiát látja a létezés alapjaként. Amit láttok, ugyanaz, de még mindig azon vitatkoztok, hogy kinek a nézőpontjából kellene azt nézni. Nem tudjátok eldönteni, hogy az anyag hozza létre a tudatot, vagy a tudat az anyagot. Valóban nehéz kérdésnek látszik, hogy az univerzumotok alaptermészete a tudatosság, vagy elég bonyolulttá szerveződve az anyag termeli ki az öntudat jelenségét. A felfedezés örömét nem akarom elvenni tőletek, szóval maradjunk annyiban, hogy a saját nőzőpontjából mindenkinek igaza van.
- Ez már csak így igaz minden esetben. De mi a jó hír?
- A jó hír az, hogy neked nincsen sok tennivalód. Csak engedd, hogy én csináljam és te pedig istenigazából csak válj a szeretetté! Ha valamilyen helyzetben mégis megjelenik a kétely vagy a félelem benned, csak tedd fel magadnak a kérdést: a szeretet mit tenne a helyemben?