Gyakorlás közben az egyik lehetőség, hogy az elméd egy olyan helyzetben van, amikor - lehet hogy észrevétlenül, nem tudatosan - a testet és az egót ellenségnek tekinted és harcolsz vele. Sok ember a jógaórákon és életvitelszerűen is ezt csinálja.

Ez egy soha véget nem érő út. Az elmeműködésünk alapja az az érzés, hogy ami most van, az nem tökéletes, valami még hiányzik, valamit meg kellene javítani, valamit el kellene érnem, valamiből több vagy nagyobb kell. A gondolataink többsége ilyen alapenergiával rendelkezik. Legtöbbünk egész életében rohan valami után, amit sosem ér el, vagy ha eléri, akkor azonnal talál magának egy másik dolgot, ami után rohanhat.

Folyamatosan elemzünk, címkézünk, ítélünk és nagyon kevés olyan pillanat van, amit egyszerűen csak a teljes figyelmünkkel megélünk. Gondolkodunk az életünkön, ahelyett, hogy néha egyszerűen csak valóban megélnénk. Ha a jógagyakorlásunkba is bevisszük ezt a hozzáállást és feszültséget, akkor annak egy küzdelemmel teli folyamat lesz az eredménye, ami nem azt a hatást hozza létre, amelyet a jóga eredetileg kitűzött, hanem éppen a testtel és az egóval való azonosulást erősíti, mivel az egó maga a „nem-elfogadás”. Így amíg a jógaórát az önmagaddal való harcként éled meg, addig éppen az ellenkező irányba haladsz, mint ami a belső nyugalomhoz vezetne.

A helyesen végzett ászanagyakorlás finomsága fel kellene készítsen a jóga légzőgyakorlataira, majd pedig a meditációra. Ha az ászanázás egy durva küzdelem, akkor a meditáció még nehezebb lesz, hiszen annak alapfeltétele, hogy teljesen meg tudd magad adni a jelen helyzetnek, a jelen pillanatnak.

Az ászanák gyakorlására a másik lehetőség, hogy a jóga közben szakítasz a nyugati elme teljesítménykényszeres és folyamatosan hasonlítgató hozzáállásával és az életedből legalább a jógával töltött időt arra használod, hogy ne valamilyen célt akarj elérni. Helyette azt gyakorlod, hogy elfogadd a jelent úgy, ahogy van. Elfogadj minden mozdulatot, minden testtartás, minden lélegzetvételt… úgy, ahogy van.

Elsőre paradoxnak tűnhet, de a fejlődés nagy része jóga közben épp ebből a hozzáállásból tud megszületni. Persze ha az ember kicsit jobban végig gondolja, akkor logikus, hogy ha azt szeretném, hogy ellazuljon egy izom, akkor a feszültséget kell elengednem belőle, ami az elme szintjén azt jelenti, hogy épp azt kell elfogadnom, ami most van és pont ettől fogok lazábbá válni... hogy nem akarok lazábbá válni, nem akarok más lenni, mint ami most vagyok.

A test mindig követi az elme állapotát, sokszor mondják is a tapasztaltabb jógázók, hogy „Nem a test kötött, hanem az elme.” Fontos felismerés lehet a gyakorlás során, hogy van, amit lehet akarni közben, de ha az nem megy, akkor próbáld meg csak megengedni, hogy megtörténjen. Jó példa erre a nyújtás, vagy a relaxáció, meditáció. De a mindennapi életben ilyen az alvás is, azt sem lehet akaratlagosan csinálni.

Aki már próbált az ágyban minél előbb elaludni, mert következő nap korán kellett kelnie, az tudja, hogy ennek a hozzáállásnak épp ellentétes lesz a hatása. A te ászanád nem az, amit az oktatód csinál, vagy amit egy könyvben vagy az Instagramon látsz. A te ászanád az, amit a póz közben érzel, amit általa megtanulsz magadról. A ászanagyakorlás nem utánzás, hanem a tudatos figyelem segítségével elért önismeret és fejlődés.