A szabadság mindenkinek alapvető igénye, habár ezt sokszor csak akkor vesszük észre, amikor elveszítettük. A szabadság egy nagyon sokszínű minőség, az egész emberi életet áthatja a fizikai szinttől, az érzelmeinken át, egészen a spirituális aspektusokig. Szeretnénk, ha a testünk egészséges lenne, nem korlátozna minket betegségekkel, vagy éppen előnytelen vonásokkal.

Szabadon szeretnénk tapasztalni fizikai szinten, legyen szó egy erdei túráról, vagy arról, ha tetszeni szeretnénk valakinek, mindenkit nyomaszt, ha a testi adottságai gátolják benne. Ugyanilyen kellemetlen tud lenni, ha az anyagi helyzetünk korlátoz minket a vágyainkban. 

Szabadon akarunk szeretni. Lelki szinten is vágyunk a szabadságra, pszichológushoz vagy coachoz járunk, zavarnak minket a személyiségünket korlátozó félelmek, a korábbi generációktól vagy a jelenlegi társadalomtól kapott hátráltató viselkedésminták, programok. Spirituálisan pedig szorongunk a fizikai testtel való azonosság és múlandóság gondolatától, ezért világképünket rosszabb esetben igyekszünk lecserélni egy másik képre, egy másik mesére, amiben kényelmesebb hinni, jobb esetben pedig magunk keressük a válaszokat az élet nagy kérdéseire és a halál misztériumára. Mindannyian vágyunk a szabadságra az élet minden területén. Sőt, az egyre nagyobb szabadságra, mivel az egónk hamar hozzászokik a térhez, amit kap, és mindig többet és nagyobbat akar. 

Persze ahány ember, annyi egó, annyiféle kondicionáltság, ezért megszámlálhatatlan különböző formában vágyunk ugyanazt a kiteljesedést érezni. Eddig a vágyainkról, a többre, szebbre, jobbra való ösztönös igényünkről volt szó, amivel minden ember, sőt, minden élőlény rendelkezik a maga szintjén. A tudatosság már nem ilyen, arra lehetősége csak az embernek van. A jóga szerint az emberi elmének négy része van (csitta, manasz, ahamkára, buddhi), és a jóga is azt tanítja, hogy ezek közül buddhival, vagyis bölcs-énnel, intellektussal csak az ember rendelkezik. 

 Világunk kettősségbe vetett, mindennek megvan az ellenpólusa, párja, mindegy minek nevezzük, amivel egyensúlyt és egységet tud alkotni, még ha ez az emberi szem számára néha harcnak is látszik. A szabadságvágy mellett a tudatosság az elménk másik pólusa, ez teremti meg az egyensúlyt az életünkben, ha helyesen használjuk, ettől válik az emberi tapasztalat igazán különlegessé és izgalmassá. Tudatosságunkat használva ismerhetjük meg külső és belső világunk összefüggéseit, általában ebben a sorrendben, majd a kettő kapcsolatát is megérthetjük. 

 Tudatosságunk segítségével vagyunk képesek észrevenni például azt, hogy az anyagi bőség amellett, hogy szabadságot ad, az alapvető emberi igények kielégítése után egy tükörré válik. Minél több van belőle, annál nagyobb tükörbe kell, hogy belenézzen az ember és annál tisztábban látja visszatükröződni a belső világát (annak esetleges sötétebb foltjaival együtt) abban, amit anyagi lehetőségeiből kívül teremt. Ahhoz is tudatosan figyelnünk kell, hogy ne csak a vágyaink után rohanjunk, hanem felismerjük, hogy ennek az útnak sosem lesz egy végpontja, és ha nem tanulunk meg tudatosan hálásnak lenni azért, amink már van, akkor a vágyak kielégítse sosem fog elvezetni minket a boldogság hosszantartó érzéséhez. 

 Az önismeret is tudatosság kérdése. Önismeret nélkül nem lehet célokat megvalósítani. Minden értelmes ember egy ponton ráébred, hogy álmai elérésében nem igazán a külső körülmények akadályozzák, hanem sokkal inkább önmagát szabotálja. Csak a korlátozó személyiségjegyeket kellene félretenni az útból és minden elérhetővé válik. A tudatosságunk fényére van ahhoz is szükség, hogy megvizsgáljuk téves azonosulásainkat. Azt a születésünk óta összeszedett rengeteg dolgot, amit csak hiszünk, de valójában nem tudunk. Mindössze ennyi szükséges a valódi énünk felismeréséhez, hogy ezeket félre tudjuk tenni. Ekkor a Tudat, a valódi énünk nem keveri össze magát a mindössze örökölt és tanult viselkedésmintákból, elképzelésekből álló elmével. 

 Ha a tudatosságot és szabadságot, figyelmet és életszeretetet, jógát és bógát, erőfeszítést és beleengedést megfelelő arányban fejleszted, akkor az életed egyensúlyban fejlődik és teljesedik ki. Ha a tudatosság van túlsúlyban, akkor az élet terméketlen és íztelen lehet. Ha valakit már nem érdekelnek a vágyai, akkor legközelebb egyszerűbb szerzetesnek születni (jógi). Ha pedig a szabadság minősége megelőzi a tudatosságot, akkor életünk könnyen válhat esztelenné vagy felszínessé, ami nem szól másról, csak önző vágyak hedonista kielégítéséről (bógi). 

 A lényeget ezzel a hasonlattal tudom összefoglalni: Tegyük fel, hogy van egy szobád és van egy lámpád. A szoba pont olyan méretű, hogy a lámpa fénye bevilágítja azt. Tisztában vagy a szoba méretével, azzal, hogy milyen tárgyak vannak a szobában. Ismered a festményeket a falon, tudod, hol az asztal, miket kell kikerülni, mikre kell vigyázni, amikor a szobában közlekedsz. Biztonságban vagy és másokat is biztonsággal tudsz navigálni a szobában, hiszen ismered azt. Egy ponton azonban annyira megismered már a szobát, hogy a kényelmes biztonság ettől unalmassá válik. Már ismered minden szegletét, mindenhová bevilágítottál a lámpáddal. 

Túl jól ismered a szobát, ezért egy nagyobb szobára vágysz, ahol mást is lehet játszani. A szoba aztán kitágul. Megnő a tered, új élmények, új lehetőség a tapasztalásra. Ha a lámpád fénye nem vált erősebbé, akkor ez ijesztő lehet. Nem látod a falakat, a határokat, elveszettnek érezheted magad egy ekkora helyen. A lámpa által bevilágított teren kívül csak a sötétség van, az ismeretlen, amibe belevetíted az összes félelmedet, amik ráadásul teremtő erővel bírnak, vagyis tudod, hogy tényleg veszélyben vagy. 

A saját elméd fordulhat ellened. Ahhoz, hogy tudd, mi van a szobában, vagy hogy ki lép be az ajtón, látnod kell, amihez erősebb fényre van szükséged. Így már nem tréfálhat meg az elméd. Minél nagyobb a tér, a szoba, annál erősebb fény kell ahhoz, hogy bevilágítsa. Hasonlóképpen, minél nagyobb szabadságra vágysz, annál nagyobb tudatosságra és önismeretre van szükség hozzá.