Pszichológiai szempontból mondhatjuk, hogy a meditáció egy megváltozott tudatállapot, de aki rendszeresen meditál, az tudja, hogy valójában a meditáció éppen a tudat megváltozott állapotait (vritti szarupjam) szünteti meg, így a meditáló képes megtapasztalni a tiszta tudat állapotát, amikor a figyelem nem fókuszál semmilyen tárgyra és nem is azonosul semmilyen alannyal.

A meditáció nem egy misztikus gyakorlat, hanem éppen demisztifikálja a gyakorló azon meggyőződését, hogy egyenlő a fizikai testével és elméjével. Egyáltalán nem nehéz vagy nehezen elsajátítható. Mindenki tud meditálni, csak a legtöbb embernek kezdetben nehézséget jelentenek a testi korlátai vagy az elméje állapota, amit a csapongás és a koncentráció hiánya jellemez. 

A jóga ászanái kifejezetten a test meditációra való felkészítésére lettek kitalálva, a kellemetlen testi érzetek kiküszöbölésére a legjobb megoldás a meditáció előtti ászanázás, akár konkrétan olyan gyakorlatokkal, amik megkönnyítik az ülést azzal, hogy a problémás területekre koncentrálnak (pl. derékfájás, térdfájás, csípő kötöttsége). Az elme csapongása, a gondolatok zaja pedig nem kizáró ok, hanem egy ideig természetes velejárója a gyakorlásnak, mondhatni ez a meditáció része. Már ezekből a gondolatokból is sokat tanulhat a gyakorló, közelebb kerülhet az önismerethez és az önmegvalósításhoz is, hiszen csöndben ülve végre feltörhetnek az elfojtott érzelmek vagy éppen teret nyerhetnek a kreatív, új gondolatok. 

Fontos ebben a szakaszban is tudatosan figyelni, hogy melyek azok a témakörök, vagy akár emberi kapcsolatok, amik nem hagynak nyugodtan, kizökkentenek a csendből. Persze ezután érdemes ezeket a gondolatokat békén hagyni, hogy a meditációban mélyebbre haladjunk, de a meditáció után minden bizonnyal érdemes a „zajos” területeket rendbe tenni az életünkben. Viszont a meditáció felé nem a gondolatok kizárása, legyőzése és az elmével való harc visz, hanem éppen mindenfajta belső küzdelemnek, ellenállásnak az elengedése, ami nem egy aktív dolog. 

Nem egy olyan tett, amit a hétköznapok során megszoktunk, hanem inkább egyfajta megadás a jelennek. Az elmét akaratlagosan nem lehet megállítani, hiszen már a megállítás gondolata is az elméből származik, ugyanaz a forrása, amit elvileg ki akar oltani. Amint megszűnik az ellenállás (ami maga az egó) a pillanattal szemben, elfogadunk minden külső ingert, testi érzetet, gondolatot, úgy ahogy van, a meditáció magától létrejön és a változó elme változatlan háttere (a Tudat) megmutatkozik. Az elme magáról elcsöndesedik, és a figyelem, tudatosság nem keveri össze magát többé az elmével (Jóga Szútra 1.1-1.4). Fontos megérteni, hogy nem lehet valamin meditálni, legfeljebb magán a meditálón. Sőt, tulajdonképpen meditálni sem lehet (cselekvés formájában legalábbis). Ugyanis a valódi meditációban maga a meditáló is feloldódik. A

 meditáció éppen az a „megvilágosodás”, hogy nincs ott belül egy konkrét „valaki”, aki meditálhatna, hanem csak egy elkülönült én illúziójával azonosulunk, ami csupán egy fantom, viszont soha nem nézünk igazán oda, hogy meg tudjuk vizsgálni, kik is vagyunk valójában. Mindössze a világtól kapott koncepciókból, viselkedésmintákból és más emberektől elhitt programokból, gondolatokból összerakott rendszer az elménk, személyiségünk, amivel tévesen azonosultunk. Pedig nem a valódi énünk, csak egy szemüveg, amin keresztül a világot nézzük. 

 Végső természetünk nem a szemüveg, hanem a tudat, figyelem, a Látó (drástuh – látó, végső tanú, tudatosság). Az átma-vicsára (valódi én kutatása) és a dhjána (meditáció) segítségével bárki számára elérhető ez a felismerés.