Életünk egyik legőrjítőbb állapota, amikor egy helyzetben nem vagyunk boldogok, mégsem változtatunk rajta. Nem tudjuk meghozni a döntést, a napok pedig csak telnek. Általában azzal, hogy racionalizálni próbáljuk az egy helyben maradást, vagy csak napi szinten jártatjuk az agyunkat rajta, érdemi megoldás nélkül. Lehet ilyen egy rosszul működő párkapcsolati dinamika, a kiteljesedés érzése nélküli munkahely, visszahúzó emberi kapcsolat, kellemetlen lakókörnyezet, de a listát még lehetne sorolni.

Több példát lehetne hozni, de maradjunk a tudománynál és a biológiánál, hiszen ez az a nyelv, amit a legtöbben beszélünk.

Mindannyian tanultunk az evolúcióról, tudjuk, hogy a fajok folyamatosan fejlődnek, alakulnak, a legtökéletesebben igyekeznek alkalmazkodni a körülményekhez. Biztosan sokan tudjátok azt is, hogy ennek a változásnak a motorja a genetikai mutáció. Vagyis amikor egy faj új utódokat hoz létre, akkor a genetikai állomány sosem tökéletesen, hanem mindig apró hibákkal öröklődik tovább. Eleve úgy van kitalálva az egész evolúciós folyamat, hogy hibázzon, hiszen csak akkor van esély arra, hogy valami új és jobb jöjjön létre.

Ha mindig pontosan ugyanaz a genetikai kód öröklődne tovább, akkor nem lenne lehetséges a fejlődés és a környezet átalakulásának megfelelő változás. Bármilyen furcsának is hat leírva, de ez a Valóság: A tökéletesedés eszköze éppen a tökéletlenség. Az Élet direkt „hibázik”, pontosabban így már látható, hogy a hiba is a teljesség része, vagyis nem hibázol, amikor hibázol, hanem csak lehetőséget adtál a fejlődésnek. Hiszen a hibákból lehet tanulni, abból viszont nem, ha ugyanazt csinálod, és várod, hogy más legyen a végeredmény.

Ahhoz, hogy fejlődj, merned kell hibázni. Az Élet valóban a legnagyobb tanítód tud lenni, de ehhez lépni, változni és esetleg hibázni kell. Ha nem vagy hajlandó kilépni egy olyan helyzetből, amiben nem tudsz kiteljesedni, nem tudsz önazonos lenni, akkor nem lesz szabadsági fok ahhoz, hogy fejlődj és az élet formálni tudjon téged és a körülményeidet. Akkor olyan leszel, mint egy faj, aminek semmit sem változik a genetikai állománya, miközben a világ és a lehetőségek elmennek mellette.

Igen, ez sokszor nehéz, mert ahhoz, hogy ma más legyél, a tegnapi önmagadat el kell engedned. Szeretnénk az újat, a jobbat, a hozzánk illőt, de sokszor nem vagyunk hajlandóak először a teret megadni ennek azzal, hogy a korábbit elengedjük. Pedig ez máshogy nem megy, bármennyire is szeretnénk, hogy valaki egy szerződéssel odajöjjön hozzánk, hogy ha ebből meg ebből kilépsz, akkor ez és ez vár, és már csak alá kelljen írnunk, ez nem így működik.

Először az újhoz térnek kell lennie az életünkben, ehhez pedig dolgokat le kell zárni. Nyitottá kell válnod az újra és le kell győznöd az ismeretlennel kapcsolatos félelmeket az elmédben! Félni éppen a változatlanságtól lehet. Ezért félünk a haláltól is, mert azt képzeljük, hogy a végtelen semmi, az örök változásnélküliség.

A haláltól félünk a legjobban, mert a test szétesése utáni ismeretlenségbe belevetítjük a legmélyebb félelmünket: mi van, ha többé nincs változás? mi van, ha nincs többé lehetőségem változni?… Szerencsére van egy jó hírem! Ha ezeket a sorokat olvasod, egy biztos: most élsz. Most változhatsz, változtathatsz… és hibázhatsz.

Örülj neki és használd ki! Válj nyitottá az Életre, hogy úgy formálhasson, ami leginkább a teljességedet szolgálja!