Patandzsali, a Jóga Szútra írója egy nyolctagú rendszerben foglalta a jóga eszközeit. Ekkor a jóga fogalma már évezredek óta létezett, de a tudás szájról szájra, mesterről tanítványra öröklődött tovább. Patandzsaliról csak legendák maradtak fenn, alkotott a szankszkrit nyelvtan és az ajurvéda (indiai orvoslás) területén is, de élete misztikus homályba vész, a szakemberek még abban sem biztosak, hogy egy vagy több emberről van szó Patandzsali néven.

Az általa leírt rádzsa (vagy astanga) jóga rendszer tagjai:

• Jáma: a külvilággal kapcsolatos viszony elvei
• Nijáma: az önmagunkkal, a gyakorlással és Istennel való viszony elvei
• Ászana: a jóga fizikai tartásai
• Pránajáma: a légzés szabályzása általi tudati energia felszabadítás
• Pratjahára: az érzékek elfordítása a külvilágtól
• Dhárana: koncentráció
• Dhjána: meditáció
• Szamádhi: az elme megszilárdulása az egységtudatban

A Jóga Szútrában az utolsó három tagot Patandzsali a jóga belső tagjainak és ezen túl szamjámának hívja. A szam jelentése összes, teljes, végső. Eredete azonos a latin summa (összes, legmagasabb, egy eszme lényege) kifejezéssel. A jáma jelentése pedig szabályzás, uralás.

Tehát a szamjáma az elme teljes uralását, a jóga lényegét jelenti.

Patandzsali ezekkel a lépcsőkkel kapcsolatban is szűkszavúan fogalmaz és a későbbi jóga szentiratok, Jóga Szútrához fűzött kommentárok olvasgatásával még jobban összezavarodhatunk, hiszen úgy tűnhet, hogy ez a három kifejezés (dhárana, dhjána, szamádhi) keveredik egymással. Olyan, mintha nem lennének különálló gyakorlatok ezekre. Lehet valamire koncentrálni, lehet ugyanarra a dologra meditálni és a szamádhit is gyakorolhatjuk általa. Hogy is kellene ezt értelmeznünk?

A gyakorlatok sokszor valóban átfedésben vannak, viszont a közben létrejövő tudatállapot más, erre utal a háromféle kifejezés.

A koncentrációnál (dhárana) csapongó elménket rögzítenünk kell egy adott dolgon. Ez lehet egy külső tárgy, testrész, a légzés, egy emlék, egy érzés, a hála, az üdvösség, vagy akár az „énség” érzete is. Haladhatunk egy ilyesfajta sorrendben az egyre szubtilisebb fókuszpontok irányába. Ez erőfeszítésbe és kitartásba kerül, hiszen – főleg a mai korban – nem természete elménknek a nyugton maradás. Az elme elkalandozik, majd újra és újra vissza kell vezessük a koncentráció tárgyához.

A koncentráció kitartó gyakorlása során eljön egy pont, amikor felismerhetjük azt az egyszerű tényt, hogy valójában ahhoz kell több energia, hogy az elménket folyamatosan mozgassuk, ha egy dolgon pihen, az sokkal könnyebb.

Csak gondolj bele: ahhoz kell több energia, hogy össze-vissza futkározz, vagy ahhoz, hogy egy helyben ülj?

Megszoktuk, hogy reggeltől estig gondolkodunk, de a koncentráció gyakorlásával egyszer csak világossá válik, hogy ez csak egy rossz szokás és az elmét valamin rajta tartani, vagy esetleg tudatosan mozgatni sokkal hatékonyabb, de magasabb tudatossági szint, erősebb jelenlét szükséges hozzá. Ezt a magasabb tudatossági szintet hozza el számunkra a szamjáma gyakorlása.

Amikor ilyen módon a koncentráció fenntartása erőfeszítésmentessé válik, megvalósul a meditáció. A koncentráció tárgya szinte magához húzza a figyelmet, már nincs többé szükség akaratra. Megszűnik a cselekvőség érzete és megszűnik a kettősség is megfigyelő és megfigyelt között. Míg a koncentráció egy pontba fókuszált figyelem alany és tárgy között, addig a meditációban a figyelem egy határtalan tér érzetévé válik, melyben maga a megfigyelés folyamata zajlik. Nincs többé alany és tárgy, nincs többé megfigyelő és megfigyelt, az elkülönült én feloldódik, minden egységet alkot.

A meditációhoz létrehozzuk a megfelelő körülményeket, csend van, vagy kellemes spirituális zene szól, kényelmesen ülünk, nyugodtan lélegzünk és elcsendesedik az elménk. A meditációban nincs jelen az erőfeszítés, éppen a cselekvés (karma) abbahagyásából fakad.

Ha képessé válunk erre, akkor kitartó gyakorlásával megjelenik a szamádhira való képesség is.

Többé már nem szükségesek a meditatív körülmények, a lótuszülés és a füstölő. Már ezek nélkül is képessé válunk arra, hogy meditációba kerüljünk. Tulajdonképpen már csak döntés kérdése, hogy mikor váltunk a valóság kettősségbe vetett érzékeléséből az egység megélésébe. Bármikor szabadon megélhetővé válik az elkülönültség illúzióján túli természetünk.

Ennek az illúziónak a tudatos átlépését jelenti a szamádhi gyakorlása, ezzel foglalkozik a Jóga Szútra teljes első negyedrésze (Szamádhi Páda). Vjásza, a híres bölcs, aki a legismertebb kommentárt írta a Jóga Szútrához – kijelenti, hogy a szamádhiról szóló rész a lényegi tartalom, annak megértése, felismerése és gyakorlása a jóga esszenciája, a többi jógatag már csak a gyengébb képességű keresőnek való.

Kezdetben a szamádhi gyakorlásánál is szükség van a döntésre, a tudatos cselekvésre (még ha paradox módon ez a lépés éppen a cselekvő elengedéséhez vezet is), mert elménk erős megszokása az „én gondolat” és ezáltal a kettősségbe vetettség létrehozása. Ahogy a korábbi két lépcsőnél, úgy a szamádhinál is a megszokások (szamszkára) elengedése a cél egy mélyebb szinten, sőt a legmélyebb szinten, hiszen minden gondolat gyökere az én gondolat.

Patandzsali két szintre bontja a szamádhit a megvalósításának mélységétől függően. Amíg ez a korábban leírt módon, erőfeszítés által jön létre, addig szabidzsa szamádhiról beszél. A szabidzsa jelentése maggal rendelkező, azaz itt az én-érzet, az egó magja még jelen van, visszahúzó erővel rendelkezik, ebből az alapállapotból kell törekvés által újra és újra az egységbe lépnünk.

A következő szint a nirbidzsa szamádhi, azaz a magnélküli szamádhi, amikor már az elkülönült éntudat érzését teljesen átveszi az abszolút tudatosság, vagyis a teljesség megélése. Ebből a megvalósulási szintből léphet még vissza a tudat a többi lelket felemelni, és megmutatni számukra az utat az egységbe. Ezt a lényt hívja a védánta filozófia dzsívanmuktinak, a buddhizmus pedig bódhiszattvának, azaz megvilágosodott tanítónak.

Egyes értelmezések még különbséget tesznek nirbidzsa és szahadzsa (természetes) szamádhi között is, és a két korábban ismertetett szamádhinak is több megnevezésével találkozhatunk, de a lépések megértése szempontjából elég ezzel a folyamattal tisztában lennünk. Azaz, hogy a koncentráció először erőfeszítés által történik, majd amikor erőfeszítés nélküli lesz, akkor meditációvá válik. Ha a meditációt már nem egy konkrét gyakorlatként, hanem akár a mindennapi életben az egységbe való átlépésként éljük meg, akkor az a szamádhi. A szamádhi gyakorlása is először törekvés, majd ha a törekvés szükségtelenné válik, akkor átlépünk a szabidzsa szintről a nirbidzsa szintre, azaz az egyén eléri a megvilágosodást.

Ezt a folyamatot az általam talán legkedveltebb védikus paradoxon írja le:

„A megszabadulás törekvés által nem érhető el, mindazonáltal, aki nem törekszik rá, sosem éri el.”

Az életében nirbidzsa szamádhit megvalósított lélek a testi halál bekövetkeztekor már nem a szamszárába (azaz a születés és halál körforgásába) lép vissza, hanem a végső megszabadulásba, azaz a mahaszamádhiba kerül.

A mahaszamádhihoz háromdimenziós emberi elmével, betűkkel, mondatokkal, intellektuális úton nehéz lenne közelebb kerülni, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ha már mindannyian ott leszünk, akkor küldök egy e-mailt nektek arról, hogy hogyan tovább! 🙂