Többen kértétek, írjak bővebben arról, hogyan tévesztjük össze valódi énünket a változó formával és mik ezek a téves azonosulások.

Ezeket az azonosulásokat ezerféleképpen fel lehet osztani, mint ahogy teszik is a különböző tradíciók és filozófiai iskolák, beszélhetünk aurarétegekről, vagy épp a védánta szerint kósákról. Ennek az írásnak a formája nem teszi lehetővé, hogy nagyon részletesen vizsgáljuk ezeket és a lényegi megértés szempontjából amúgy sem gondolom szükségesnek. Ezért csak egy mindenki számára könnyen érthető felosztást fogok használni, amely kerüli a felesleges misztifikációt és a legtöbbünk által kiindulópontnak vett tudományos világképpel is összhangban van, így a téves azonosulásokat két dimenzióban vizsgáljuk meg: a test és az elme.

Fizikai testünk változása, öregedése nyilvánvaló tény. Sokan szenvednek attól, hogy énjüket ebből a fizikai testből eredeztetik, egyenlőségjelet tesznek a test széthullása és önmaguk megsemmisülése közé. Ez nagyrészt a jelenleg uralkodó materialista világképnek köszönhető, ami a tudat helyett az anyagot (matéria) tekinti minden tapasztalatunk, köztük a tudatosság forrásának is, holott ez mindössze egy feltételezés, ami egyre kevésbé állja meg a helyét. Már kvantumokra bontottuk az anyagot, gyakorlatilag már nincs is anyag, az anyag helyén csak energia van és nagyrészt üres tér. A tömegünk 99.9999%-a a térfogatunk 0.00001%-án helyezkedik el, a térfogatunk 99.99999%-át pedig az elektronok hullámtere foglalja el.

A tudatosságot sehol sem találjuk az anyagban, annak ellenére, hogy mindannyiunk evidens élménye, hogy nem csak „vagyunk”, hanem „tudjuk is, hogy vagyunk”. De honnan jön ez a tudás, az öntudat nyilvánvaló érzése? Miért van szüksége az univerzumnak egyáltalán arra, hogy tudjon önmagáról és képes legyen önmagát az emberi elmén keresztül jobban megismerni?

Mekkora paradigmaváltásnak kellene bekövetkeznie ahhoz, hogy ne az anyagból akarjuk levezetni a tudat jelenségét, hanem a tudatból az anyag jelenségét? Nagyon úgy tűnik, hogy ez a váltás még messze van, annak ellenére, hogy sok szempontból kézenfekvő lenne. Hiszen, amit külvilágként látunk a térben, az valójában egy kép, amit a saját elménk rak össze az érzékszerveinkből érkező nullák és egyesek alapján. Vagy amikor álmodunk, akkor is egy teljesen valóságosnak tűnő világot látunk magunk körül, aztán felébredve ráeszmélünk, hogy az egészet csak képzeltük.

Nem a tudományt akarom bírálni, hiszen nagyon praktikus lehetőségeket nyújt, betegségekre ad gyógyírt, de azt is a technológiai fejlődésnek köszönhetjük, hogy ezt az írást meg tudom osztani veletek. Csak arra nem alkalmas, hogy lételméleti kérdésekre objektív, abszolút válaszokat adjon.

Bizonyára kevesen érdeklődnek közületek az asztrofizika és a relativitáselmélet iránt, pedig fontos kontextusba helyezi jelenlegi ismereteinket, hogy mindössze az univerzum 4%-áról vannak ismereteink, a tudomány jelenlegi állása szerint a maradék 26% sötét anyag, 70% pedig sötét energia, amelyekről semmilyen műszerrel nem tudunk közvetlen információt szerezni, nem lehet őket vizsgálni, csak a csillagok mozgására gyakorolt hatásukat érzékeljük. Egyre több tudós van, aki most már el sem fogadja a sötét anyag és sötét energia létét, és azt mondja, hogy egyszerűen csak a jelenlegi egyenleteink ennyire hibásak, ezeket inkább csak új állandókként kellene az egyenleteinkben használni.

Egy biztos, az egész világkép, amit a materiális tudomány felvázol, az csak akkor működik, ha az univerzum 4%-át vesszük figyelembe.

Akkor most játsszunk el a gondolattal, hogy a kutyámból – akinek amúgy véletlenül pont Kozmosz a neve – mindössze 4%-ot tudnék felfogni, az alapján próbálnám megmondani, hogy mi ez és hogyan működik. Ha a füleit tudnám megtapasztalni, akkor azt mondanám, hogy a Kozmosz két kiszámíthatatlanul mozgó, szőrös háromszög. Ha pedig mondjuk a keringési rendszerét tudnám csak érzékelni, akkor azt mondanám, hogy a Kozmosz vörös patakok és folyók szövevényes rendszere. Ugye két mennyire különböző világkép? …és mindkettő mennyire távolt áll attól a valóságtól, ami a kutyám, Kozmosz.

Ettől függetlenül kiindulhatunk a materiális világképből, csak arra kell vigyáznunk, hogy meg tudjuk különböztetni a tényeket a feltételezésektől. Ugyanis, ha a tudományos világképet vesszük alapul, önmagunkat az anyagi világ eredményének tekintjük, akkor is egy nagyon izgalmas kép rajzolódik ki arról, hogy mik is vagyunk valójában. Tehát, tegyük fel, hogy a jelenlegi tudásunk helyes az atomok keletkezéséről, mibenlétéről és a téridő működéséről. Ez esetben szembe kell néznünk a következő dologgal…

A testünk 96%-át a következő 4 elem alkotja: hidrogén, oxigén, szén, nitrogén. Ebből jelenlegi tudásunk szerint a hidrogén az ősrobbanás után pár perccel keletkezett, tehát 13.7 milliárd éve létezik. A másik három elem pedig csak csillagok magjában formálódik, szupernova-robbanásokkal szóródott szét a világegyetemben, majd évmilliók alatt galaxisokká, új csillagokká, bolygókká és végül emberi testekké rendeződött. Vagyis a testünk anyaga évmilliárdok óta létezik, és létezni is fog, mert (a radioaktív elemek kivételével) nem ismert olyan folyamat, ami az atomokat képes elpusztítani.

Tehát, ha igaza van a tudománynak és az anyagból levezethető minden más, a tudatosság jelensége is, akkor ez azt jelenti, hogy jelenlegi testünk csak egy végtelen folyamat jelenlegi állapota, és a minket alkotó apró részek gyakorlatilag örökkévalóak.

A halál pillanatában, amikor szétesik a test, a kölcsönvett atomok visszatérnek a Földhöz, de tovább léteznek. Majd – a tudomány jelenlegi állása szerint – többmillió év múlva a Nap vörös óriásként hatalmasra nő, eléri bolygónkat, magába olvasztja anyagát és az anyagban tárolt energiát, amit a Naptól kaptunk. Aztán egy szupernova-robbanással szétrepíti atomjainkat a világűrben, hogy új csillagokat és bolygókat alkossanak.

Ez anyagi testünk végtelen története.

Ha pedig a kvantumfizikát vesszük alapul és azt mondjuk, hogy a fizikai anyag gyakorlatilag nem létezik és a dolgok legmélyén minden csak energia, tehát mi is az vagyunk, akkor jusson eszünkbe a termodinamika első alapelve, amely szerint „az energia nem vész el, csak átalakul.” Mindenki megtanulta Joule fontos felismerését, aki járt közülünk gimnáziumba, csak épp azt nem magyarázták el, hogy ennek milyen vonatkozása van arra a kérdésre, hogy kik/mik vagyunk valójában? Vajon keleten – a tudománnyal szemben nem kifelé, hanem befelé vizsgálódva – a reinkarnáció tanításában nem éppen ezt a tudást próbálták más szavakkal leírni?

Ezekkel a gondolatokkal nem új világképet akartam adni, csak azt szerettem volna, hogy nézzük meg együtt jobban a már meglévőt, és lássuk meg azt az igazságot, hogy ha az anyagot vizsgáljuk, akkor egy felfoghatatlanul régóta zajló változás, összeolvadás, szétválás zajlik, és fog is a végtelen térben és időben. Ebben a végtelenségben pedig tévesen egy pillanatnak képzeljük azt, ami vagyunk, ragaszkodunk ahhoz a formához, amit az anyag éppen fölvett, a mindenség szempontjából felfoghatatlanul csekély ideig.

Térjünk most rá a téves azonosulásunk finomabb, mentális szintjére, ami az elménk, személyiségünk. Nos, itt a fentebb leírtakhoz nagyon hasonló a helyzet. Van egy nagyon erős élményünk arról, hogy beszél egy hang a fejünkben és mi ez a hang vagyunk. Maradjunk a tudománynál és nézzük meg, hogy mi ez a hang? Ez a hang a gondolataink összessége. Honnan jönnek a gondolataink, miért épp ezekre gondolunk? Azért, mert ezek a vágyak, hajlamok, programok vannak bennünk, amelyeket vagy már a születésünkkor genetikai szinten örököltünk, vagy a neveltetésünk és mindennapjaink során szereztünk.

Mit jelent ez?

Azt, hogy ugyan lehet egy nagyon meggyőző illúziónk arról, hogy mi a hang vagyunk a fejünkben és ezek a mi gondolataink, de valóban így lenne?

Olyan érzésünk van, mintha lenne a gondolatoknak egy fix elgondolója és az lennénk mi. Pedig egy folyamatosan változó gondolathalmazról és személyiségről van szó. A meditáció gyakorlásában tisztán látható, hogy nincs egy középpont, ahonnan a gondolatok jönnek, inkább csak egy adás megy a tudatunk terében egész nap. Ezeket a gondolatokat és személyiségjegyeinket szüntelenül formálják a külvilágból érkező hatások, az emberiség kollektív elméje, és belső tudattartalmaink is alakítják a külső világot.

Külső és belső valójában nem választható el egymástól, csak a kettősségben gondolkodó elménk számára tűnik így. A külső és a belső világ lényegében egy valaminek a része, nemcsak mentális szinten, hanem biológiai és fizikai szinten is. A testedben található légzőrendszered nem tudna a fák, növények oxigéntermelése nélkül működni. Tested anyaga a Föld anyaga, és a halál pillanatában hozzá is tér vissza. A létezés minden szinten egy folyamatos kölcsönhatás, egymásba olvadás…

Ezek tehát azok az azonosulások, amikkel összekeverjük valódi énünket, mégis, ha a mélyükre nézünk, akkor ezek is lehetőséget adnak megpillantani a végtelenséget, hiszen valójában minden ugyanannak a formája, megnyilvánulása, amit már sok névvel illettek: Isten, Univerzum, Brahman, Allah, Ahura Mazdá, stb…

A valóság az, hogy egy végtelen történet egyetlen képkockájába kapaszkodunk. Ez a pillanatkép pedig folyamatosan változik, amihez a ragaszkodás szenvedéshez és a haláltól való félelemhez vezet. A változást nem lehet megállítani, ez az egyetlen, ami állandó az univerzumban. Ami persze már önmagában paradoxon, viszont, ha az ember meglátja, hogy ez a látszólagos ellentmondás mire mutat rá, akkor felismerhet valami fontosat.

Azt, hogy valódi énünk nem az, ami változik, hanem maga a „változás”. Maga a folyamat vagyunk, nem pusztán annak az egyik momentuma. A változó forma, a felvett ruha mögötti változatlan tudatosság vagyunk, ami a kezdet- és végnélküli változást létrehozza, hogy önmagát végtelen számú véges formaként megtapasztalja. Valódi énünk a változáson túli, változatlan tanú, jelenlét, a tudatosság, amely létezésünk minden pillanatának háttere, kezdő és végpontja.

Ezt a valódi ént nem kell elérni, felismerni, megvalósítani, transzcendentálni, mert már az vagy, mindig is az voltál. Olyan, mint egy vetítővászon, amire egy izgalmas filmet vetítenek, de amíg a film megy, addig a vászont nem látjuk. A meditáció gyakorlásával megáll az anyag és az elme változásáról szóló végtelen film, és a vászon, a tudatosság tiszta formájában átélhetővé válik.

Fontos megérteni, hogy a valódi éned nem egy tapasztalat lesz. Hiszen a tapasztaláshoz kell egy tapasztaló és egy tapasztalt, tehát egy alany és egy tárgy. Ha pedig önmagadat akarod „meglátni”, akkor az ebben a formában nem lehet megfigyelés tárgya, hiszen bizonyára érzed, hogy amit énnek hívsz, az az alany.

A megvilágosodás nem valami, amit elérsz, vagy megtörténik veled. A megvilágosodás éppen az a megélés, hogy amíg megy a film, és az érzékszerveid és elméd által alakítod ki az én- és világképedet, addig a tudatosság egy én-központú élmény lesz. Úgy fog tűnni, hogy van valami, ami te vagy és minden mást pedig a nem-én kategóriájában, külső világként érzékelsz. Létrejön az elmében a világ kettősségbe vetett megtapasztalása. Ha a meditáció (a valódi jóga) során az elme elcsendesedik, akkor a tudatosságot, a valódi énedet képes vagy kettősség nélkül megélni, ami emiatt már nem egy személyes élmény lesz, hiszen nincsen többé az én érzete. Nincs benne az én-központ, nincs ott valaki, aki mindezt megtapasztalja, csak a tudat van önmaga tudatában.

A Jóga-szútra így fogalmaz:

1.2.: Jógász csittavritti niródha

1.3.: tádá drástuh szvárupé ávászthánám

Vagyis:

1.2.: A jóga során az elmefolyamatok elcsendesednek,

1.3.: ekkor a Látó tiszta formájában pihen

Ennek eléréséhez valakinek több, valakinek kevesebb időre van szüksége, de ne foszd meg magad a lehetőségtől, hogy akár most, ebben a pillanatban felismerd a valóságot. Az elme egyetlen csöndes pillanata elég hozzá. Csak vegyél pár mély levegőt, csendesedj el, csukd be a szemed. Aztán csak próbáld ki, hogy nem figyelsz semmi konkrétra, nem rögzíted valamin a figyelmed. Engedd, hogy a figyelmed ellazuljon, minden másnak csupán a háttere legyen. Majd tedd fel magadnak a kérdést, hogy „most ki vagyok én?”. Ne egy választ keress erre a kérdésre, csak figyeld meg, hogy a kérdés merre mutat… és csak pihenj meg itt.