Eltűnik a tapasztalás középpontja, nincs többé „én, aki csinálja”. Bárki megélheti ezt tánc, festés, szeretkezés, jóga, vagy például valamilyen sport közben, sőt igazából bármiben, a lényeg, hogy boldoggá tegyen és a teljes figyelmeddel csináld (szat-csit-ánanda). Gyerekként szinte minden ébren töltött pillanat ilyen volt. Emlékszel?
Ilyenkor önátadásban vagyunk. De már maga a szó is sokat elmond. Átadjuk az énünket… valami nálunk nagyobbnak.
Akkor jelenik meg a beteljesülés élménye, amikor az én érzete eltűnik.
Amikor a minden van, akkor én már nincs.
Mintha a teljesség ára az lenne, hogy nincs, aki birtokolja.
A meditáció mélyén is ugyanezt ismerhetjük fel. Amikor a tudatunk korlátnélkülivé válik, akkor nincs többé valaki, aki ezt átéli. Amikor elérnéd a meditációt, akkor nincs már meditáló. Az egységben nincs én, aki egységben van.
Amikor megtaláljuk az élet értelmét, azt a végső választ, amire a kérdést sem tudjuk feltenni, akkor nincs már ott valaki, aki azt felfogja.
Amikor meghalunk, nincs többé valaki, aki aztán elmondja, hogy nincs mitől félni, mert a semmivé válás ugyanannyira mindenné válás is.
Az biztos, hogy ha én választhatnék, akkor semmi lennék.
De egy olyan semmi, ami minden lehet.
Viszont végtelen mindenként semmi lennék, ezért véges valakiként tudnék csak ráébredni minderre.
