Pedig a félelmünk egy fontos felismerés kulcs is lehet, ha tudatosan szembenézünk a dologgal, ahelyett, hogy csak pánikrohamos estéken zihálva foglalkozunk vele.
Ha most hajlandóak vagyunk odanézni, akkor érezhetjük: konkrétabban attól félünk, hogy „nem leszünk.” De ki ez az én pontosan, akire ilyenkor gondolunk?
A testünk?
A test életünk lényeges része. Meg kell etetni, néha el kell vinni karbantartásra például a fogorvoshoz, de ha jobban megfigyeljük, akkor bizonyos tekintetben úgy viszonyulunk hozzá, mint mondjuk az autónkhoz. Ha egy pillanatra megállsz, észre fogod venni, hogy nem érzed egyenlőnek magad a testeddel, hanem sokkal inkább: van egy tested.
Van egy 37 billió sejtből álló járművünk, ami már most is folyamatosan meghal. Amióta ezt a bejegyzést olvasod, már 1 millió sejted halt meg és a mai nap során 100 milliárd fog elpusztulni.
Ez a test 7 oktillió atomból áll, amelyből életed során már az ÖSSZES többször kicserélődött. A hidrogén, oxigén, nátrium, kálium pár nap alatt cserélődik, a szén hónapok, évek alatt, de még a legmakacsabb, a csontjaidat alkotó kalcium is lecserélődik 10-15 éven belül.
Teljesen más atomokból állsz, mint 15 éve.
Mégis, ha valaki eléd tenne rólad egy 15 évvel ezelőtti képet, simán rávágnád, hogy „igen, ez én vagyok!”
Hmm rendben, de mi? Már egy atomod sem ugyanaz.
Olyanok vagyunk, mint egy örvény a folyóban, amin folyamatosan áramlik keresztül a víz. Szüntelenül változik, ami alkotja, mégis valami fix dolognak látszik.
Vajon a testhez ragaszkodunk ennyire, amikor a haláltól félünk, vagy csak azonosítjuk az énünket a testtel? De akkor hol van ez az „én” a testben, ha a test egy folyamatosan változó atomhalmaz, az én pedig egy kontinuitás, egy stabil, ugyanolyan középpont egész életünkben?
Sehol nincs az én a testben. Persze valahol a fej magasságában érezzük „önmagunkat”, de ez csak az érzékszervek (leginkább a szem) elhelyezkedése miatt van így.
Úgy tűnik, mintha az „én” az agyban lenne, de ehhez képest, ha azt mondjuk „én”, és közben „önmagunkra” mutatunk, akkor legtöbben a mellkasunkra tesszük a kezünket. Ha pedig valakit halottnak nyilvánítanak, akkor nem az agyhalál, hanem a szív megállása számít. Akkor hol is vagyunk? A fejben? A szívben? Vagy valahol máshol kell keresnünk az „énünket”?
Ha meg merjük vizsgálni, akkor nem a test elvesztése a probléma, igazából nem azt éljük meg „énként”. Legtöbbünk 40, 50 év fölött már teljesen kiegyezne egy friss, ropogós, húszéves testtel, nem ez a gond.
A gond az, ha az „én” érzése tűnne el, de ez nem egyenlő a testtel.
De keressük tovább az ént! Bontsuk tovább a hagyma rétegeit! Minek az elvesztésétől félünk igazán?
A személyiségünk elvesztésétől? Attól, hogy nem íródik tovább a sztorink? A szerepeinket féltjük?
Igen, ez már érezhetően közelebb van a megoldáshoz, és akár fájdalmasabb is lehet ránézni erre, de érdemes!
Életed során te vagy a jó alkalmazott, majd hazaérve valakinek a kedves párja, esetleg gazdája, szülője, vagy hétvégékén hazautazva a gyereke.
Ezek a szerepek és emberi kapcsolatok mindannyiunk számára rendkívül fontosak.
Nagyon tud fájni, ha igazságtalanul kirúgnak a munkahelyedről, vagy véget ér egy nagy szerelem azért, mert a párod elárult és megcsalt valakivel.
Szörnyen fájdalmas tud lenni, ha valakinek már nem vagy többé a fia vagy a lánya. Én sem vagyok már, tudom milyen, ha a szülőkkel megszakad egy ilyen történet. Ennél fájdalmasabb talán már csak az lehet, ha egyszer csak nem vagy már többé valakinek az apja vagy az anyja…
Az ilyen típusú veszteségek, amikor egy szerepünk véget ér, olyanok, mintha egy részünk meghalna…
De csak mintha. Mert ha még mindig hajlandók vagyunk figyelni, ahelyett, hogy átadnánk magunkat a sajnálatnak vagy az önsajnálatnak (általában az utóbbinak), akkor rájöhetünk, hogy:
az eljátszott szerep nem egyenlő a színésszel.
Ha igazán ránézünk a halálfélelmünkre, akkor azt fogjuk találni, hogy igen, nagyon fájna elengedni ezt mindet, de még mindig nem erre mutat rá a félelmünk, hanem valami még mélyebbre.
Legmélyebben nem a szerepek elvesztésétől félünk, hanem annak az „én”-nek a megszűnésétől, aki ezt a testet hordja és aki ezeket a szerepeket játssza.
Attól félünk, hogy nem lesz többé ez az „én érzés”, ami minden tapasztalásunk középpontja.
De még mindig az a kérdés, hogy mi ez az „én”, amit mindannyian legbelül önmagunknak érzünk? Ott van benned is, és bennem is ez az evidens tapasztalás, hogy „vagyok”.
Ha lehámozzuk a ruhát és a szerepeket, akkor kicsoda pontosan az, aki ott marad? Ha lehámozzuk a hagyma összes rétegét, akkor mi marad ott középen?
Persze erre keresi mindenki a választ…
A tudomány azt mondja, hogy nincs ott semmi, csak az anyag van, ezt az egész „én-jelenséget” csak az agyunk hozza létre, és ha a test szétesik, akkor végünk. Persze itt rögtön feltehetnénk a kérdést, hogy ha az „én” egy illúzió, akkor miért félünk valami olyan elvesztésétől, ami sohasem volt valóságos… de erről majd később.
A vallások pedig azt mondják, hogy ott van belül a halhatatlan lélek, ami jól hangzik, kényelmes elhinni, csak az a gond vele, hogy senki nem tud visszajönni és elmondani a halál után, hogy tényleg igazat írtak-e a szent könyvekben.
Talán a maga módján a tudománynak és a vallásnak is igaza van.
Viszont erre a kérdésre, hogy „kik vagyunk valójában?”, van egy másfajta válasz.
Van rá egy olyan válasz, amit nem megérteni, vagy elhinni kell, hanem: megélni.
Leírva a szavak már nem tudják visszaadni ezt a megélést, mert a szavakat az elméd vagy megérti, vagy nem, vagy elhiszi, vagy nem. Egyikkel sem jutottál közelebb a valódi tudáshoz, mert valódi tudás csak abból jöhet, amit te megélsz.
Ehhez a megéléshez pedig nem kellenek különleges képességek, nem kell éveket meditálni hozzá és nem kell elhinned semmit sem. Elég egy éber pillanat, amikor hajlandó vagy belátni a világképedről, énképedről, halálképedről, hogy tele van olyan dolgokkal, amiket elhittél, de nem tudod biztosan.
Innen kell indulnunk, hogy őszintén belátod, hogy nem tudsz semmit. Nem tudod mi van a halál után, de azt sem tudod, hogy előtte mi van, hogy ez most itt micsoda. Senki sem tudja, csak elképzelések vannak. A tudományos világképünk lényegében jelenleg az, hogy az Ősrobbanással a „semmiből” lett a „valami”… ami valljuk be, semmilyen értelmes embernek sem kielégítő.
A tudományos világképünk tele van feltételezésekkel, főleg, ha a tudatosság jelenségét nézzük. Még mindig nincs rá semmilyen értelmes magyarázatunk, hogy miért nem elég, hogy a világegyetem csak van, miért kell tudnia is magáról.
Nem elég, hogy van valami, amit nem tudunk megmagyarázni, de még tudja is, hogy van…
…jelen esetben a te „én vagyok” érzésed formájában.
Persze abban igaza van a tudományos nézőpontnak, hogy az „én élményünk” csak egy illúzió, amit az agyunk hoz létre. Aztán ez az „én” azonosítja magát a szerepeinkkel és a testünkkel, amelyek elvesztését ezáltal pedig azonosítjuk a saját megsemmisülésünkkel.
Ez rendben van. Ezen a ponton viszont érdemes nagyon pontosan megfigyelnünk a dolgokat, ha le akarjuk fejteni a hagyma utolsó rétegét.
Ehhez pedig fel kell tennünk magunknak azt az – elsőre nagyon furcsa – kérdést, hogy ami vagyunk, az tényleg egyenlő-e az „én”-nel? Vagy ha úgy tetszik, meg kell figyelnünk azt, hogy ha elengedjük az énünkből azokat a dolgokat, amelyekkel reflexszerűen azonosítjuk (test, szerepek), akkor mi az, ami marad?
Marad-e egyáltalán valami ezeken túl?
(Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy nem elég olvasni, amit írok, hanem oda kell nézni!)
Mit találsz, ha csak egy pillanatra minden mást félreteszel és a teljes figyelmeddel pontosan csak erre az érzésre figyelsz, hogy „én”?
Tudom, hogy nehéz. Ez teljesen rendben van. De próbáld meg! Ha segít, mondd ki magadban, hogy: ÉN… és csak figyeld, mire mutat. Akár többször is, hogy tisztább legyen. A szemedet is becsukhatod közben.
Azért nehéz az ént objektíven vizsgálni, mert túl „közel” van vizsgálathoz, ugye?
Magát a vizsgálót kellene megvizsgálnod.
Olyan, mintha a szem akarná önmagát megnézni.
Mégis nincs rá jobb szavam, minthogy nézz oda az „én”-re!
Nem egy nézés ez igazából, hanem inkább csak minden mást engedj el egy kis időre. Mindent azzal kapcsolatban, hogy ki vagy mi vagy, milyen vagy, mit kellene tenned, vagy mit kellene megértened… állj meg belül és csak figyelj arra az érzésre, hogy: vagy.
Egyszerűen csak erre: vagy… létezel… tudod, hogy létezel.
…és most figyeld meg, hogy ez kicsoda ott legbelül? Van ennek a valaminek neve? Férfi ez vagy nő? Változott ez ott legbelül valamit az életed során? Hol van ennek a határa? Lehet ezt egyáltalán „én”-nek hívni?
Vagy ha mindenfajta elvárás és elképzelés helyett csak megfigyeled, akkor egy „én”, egy középpont helyett, inkább csak egy térszerű tudatosságot érzel belül?
Ha képes vagy tényleg az „ént” megfigyelni, akkor a legmeglepőbb dolgot fogod látni. Azt, hogy nincs ilyen, hogy „én”. Nagyon úgy tűnik, hogy van egy ilyen középpont, de valójában nincs egy megfogható dolog.
Tudatosság az van, de az nem egyenlő az „énnel”.
Az „én” a Tudatosságban van.
Vagy úgy is mondhatnánk, hogy a Tudatosság után, vagy annak a számára jelenik meg és ezután az „én” hozza magával az azonosulást a személyiséggel, szerepekkel és a testtel.
De az „éned” mélyén, az öntudat mélyén egy olyan rétegét találod a tudatosságnak, amely már nem személyes, nem valami, amit meg tudsz fogni, hanem valami, amit meg tudsz élni.
Ami csak lenni tudsz.
Paradox módon, amikor a haláltól, vagyis az énünk eltűnésétől félünk, akkor valami olyan elvesztésétől félünk, amellyel sohasem voltunk egyenlőek.
Nem voltunk egyenlőek a testtel. Nem voltunk egyenlőek a szerepeinkkel. Ami pedig a legfurcsább, hogy az énnel sem voltunk egyenlőek. Ebben a tudományos meggyőződésnek teljesen igaza van, hogy az én egy illúzió. Sohasem volt valódi.
A többezeréves védánta filozófia ugyanezt tanítja, amikor arról beszél, hogy nem lehet megvilágosodni, mert már az vagy, amit keresel. Nincs értelme azon dolgozni, hogy egyesülj Istennel, mert már egy vagy vele. Nincs ott egy én, aki elérhetné a megvilágosodást, vagy eggyé válhatna. Ennek a felismerése az egyetlen lényeges cél.
Az emberi elménk számára a születés és halál ellentétesnek és véglegesnek látszik, de valójában valami nagyobb része, amiben a teljességet alkotja.
Percenként milliószámra halnak meg és születnek új sejtjeid, de a tested szempontjából ez a folyamat a teljesség része. A tested túlmutat a sejtek születésén és halálán, ehhez a folyamathoz képest állandó létezésben van.
A tested nem fél attól, hogy a sejtek meghalnak, mert ez BENNE történik, NEM VELE.
Ugyanígy a test és az „éned” születése és halála valami nagyobban, az Univerzumban, Istenben (sokféleképpen nevezhetjük) történik.
Ha megfigyeled, akkor még az is benned, számodra merül fel, amit „énnek” érzel. Még ez is csak egy jelenség számodra.
Az „én” és a „nem-én”, belső és külső, csak eszközök a Valódi Önmagad számára, amely segítségével tükörbe nézhetsz, hiszen – ahogy korábban írtam –, az „énünk”, az alany, túl közeli ahhoz, hogy megtapasztalható legyen önmaga számára. Ebben a formában viszont felfoghatóvá válik a Végtelenség, amikor létrehozza önmagában az alany és a tárgy, tapasztaló és tapasztalt, főszereplő és világ, „én” és „nem-én” kettősségét.
Akárcsak minden álomban, amikor a tudatunk felosztja önmagát és minden este elhiteti velünk, hogy csak az adott álom főszereplője vagyunk és minden más, amiről álmodunk, az a külvilág. Annak ellenére, hogy az egész álom bennünk van: a főszereplő, a mellékszereplők, a díszlet és még a rendező is mi vagyunk. „Én” és „nem-én” valójában egyek, de erre általában már csak felébredve döbbenhetünk rá.
Ha erre az átverésre képes ez az apró tudatdarab éjszakánként, akkor milyen „isteni színjátékra” képes az Univerzum, vagy Isten tudata?
Mire képes valami olyannak a tudata, ami az emberi tudathoz képest végtelen?
Nos, éppen erre, itt és most.
Képes elhitetni magával, hogy végtelen számú véges alakkal, akár emberi lényekkel egyenlő. Így tud szeretni, gyűlölni, örülni, megijedni, elveszíteni, megtalálni, átverni, meglepődni, rettegni a haláltól, megint megszületni, megint meghalni.
Aztán álmodni valami újat.
Így képes tapasztalni önmagát, így tud tükörbe nézni a végtelen.
Egy dolgot nem tud a végtelen: nem lenni.
Arra képes, hogy „ha elfárad a nagy tapasztalásban”, akkor egy ideig ne legyen önmaga tudatában (mélyalvás, halál, tél, két ősrobbanás közötti nemteremtettség állapot). De ez sem azt jelenti ilyenkor, hogy nem létezik. Mindössze egy időre nem tudja, hogy létezik.
Persze az „idő” nem jó kifejezés, mert már maga az idő is a teremtés, az álom része, tehát ilyenkor épp téren és időn kívül létezünk. Akárcsak este…
Amikor este alszunk és nem álmodunk, akkor nem tudjuk, hogy vagyunk és nem érzékeljük az idő múlását sem. De attól még nem szűnünk meg létezni.
Reggel, valami csoda folytán aztán újra megjelenik a világ. Egy olyan állapotból ébredünk föl, ahol nem létezett semmi. Úgy tűnik, még az akarat sem létezett a felébredésre, de az mégis minden reggel megtörténik.
Tehát mégis lennie kellett ott valaminek, valami magjának, valami lehetőségnek… akárcsak az Ősrobbanás előtt.
Létezett ott már valami, csak nem volt senki a tudatában.
Olyan viszont nincs, hogy nemlét. Olyan nincs, hogy nincs „valami”, legfeljebb az a valami éppen nem bomlott ki, és így nem tudatos (önmagára).
A Létezésben felmerül a születés és halál, megjelenés és eltűnés jelensége, de ez a LÉTEZÉSBEN, NEM pedig VELE történik.
Figyeld meg, hogy a tudomány sem tud ezzel az Ősrobbanás dologgal mit kezdeni. Valami nem stimmel ezzel a „semmiből lett a valami” sztorival, ezt minden gondolkodó ember látja. Mindig lennie kellett „valaminek”, és ez a „valami” átalakul, formálódik, felrobban, visszazuhan önmagában… és eközben egy ponton, egyetlen egyszer, épp ennek a pillanatnak a formáját veszi föl a végtelen Univerzum.
A Végtelen épp ebben a pillanatban ennek az embernek álmodja magát, aki ezt az írást olvassa.
Te vagy az Ősrobbanás aktuális állapota.
Vagy ha úgy tetszik: Isten ma a te szemeddel néz tükörbe.
Ettől még persze nagyon is valóságosnak látszik ez az azonosulás a neveddel, a testeddel, a történeteddel, mint ahogy egy álomban is annak látszik.
Máshogy nem is működne a dolog, csak ha úgy tűnik, hogy „halálosan komoly”.
De legbelül a végtelen a végtelen maradt.
Lényegét tekintve nem vált emberré, csak belebújt egy ember szerepébe.
Ezért ugyanannyira igaz az, hogy az Univerzumban vagy, mint az, hogy az Univerzum van benned.
Vagy ahogy Jézus fogalmaz:
„Azon a napon megtudjátok, hogy én az Atyámban vagyok, ti énbennem vagytok, és én tibennetek.”
Ahogy mi emberek azt játsszuk, hogy gyerekek, felnőttek, szülők, férjek, feleségek vagyunk, Isten azt játssza, hogy ember, állat, növény, vagy élettelennek látszó kőszikla.
Ezért ne sajnáld, hogy minden változik és egyszer mindennek vége van. Helyette legyél tudatos és figyelj, mert a VÉG egy lehetőség valami VÉGTELEN megpillantására.
Annak a megpillantására, ami valójában vagy.
Az pedig nem hal meg, mert sosem született.
Nincs vége, mert kezdete sincs.
Az maga a Létezés, amely öntudatra ébredt.
Itt és most, a te formádban.
