A posztok alatti kommentekben, vagy akár jógatáboros beszélgetések során gyakran felmerül kérdés a világunk kettősségbe vetett természetével kapcsolatos, látszólagos ellentmondásokat illetően. Ezek a kérdések elsőre merőben eltérőnek tűnnek, mégis egyvalamire mutatnak, és általában az alábbiakhoz hasonlóan hangzanak:

• Miért van szükség a szenvedésre? Miért teremtene ilyet Isten?
• Ha a cél a megvilágosodás, a változó formán túli, eredendő természetünk felismerése, akkor egyáltalán miért hozza létre valódi énünk ezt az illúziót, hogy egy fizikai test vagyunk?
• Ha már az vagyunk, amit fel kellene ismerni, sőt, mindenki az, akkor miért jön létre a tudatlanság ezzel kapcsolatban? Mi értelme van ennek a játéknak?
• Miért történt az Ősrobbanás? Hogy lett a semmiből egyszer csak a minden?

A Valóságot, a Teljességet szavakkal leírni, vagy racionálisan elmagyarázni közvetlenül nem lehet az elme korlátai miatt, de analógiákkal és paradoxonokkal, példákon keresztül meg lehet mutatni az irányt, hogy akinek szeme van hozzá, meglássa a lényeget. Kezdjük a fizikai szintről, ahogy szoktuk…

Az anyagi univerzumunkat részecskék és antirészecskék alkotják. Mindenféle részecskének van egy megfelelő antirészecske párja, azonos tömeggel, de ellenkező elektromos, gyenge és erős töltéssel. Ez alól kivételt képez a foton, azaz maga a fény.

Fizikából mindenki tanulta gimnáziumban a hatás-ellenhatás törvényét, vagyis ha leülsz a földre, akkor a föld ugyanolyan erővel nyomja a fenekedet, mint a feneked a földet, ahhoz hogy egyensúlyban legyél, vagyis ne röpülj ki a világűrbe és ne is zuhanj a Föld középpontjának irányába a Föld összes többi anyagával együtt, amíg egy fekete lyukat nem formáltok. Ha valaki azt akarja, hogy a teste fejlődjön, nagyobb izmokat vagy jobb állóképességet szeretne, akkor a testet ellenállásnak kell kitenni. Tehát a folyamat során szenvedni kell, fáj, kellemetlen a szituáció. Ennek az eredménye lesz, hogy a test ezek hatására erősebbé válik, vagyis szükséges egy olyan (kényelmetlen) hatás, ami a testet rákényszeríti a fejlődésre.

Egy másik példa lehet az evolúció folyamata, ami ismét annak hatására történik, hogy a fajok reagálnak a kihívásokra és a környezet adottságaira, változásaira. Tehát ismét elengedhetetlen valamilyen külső nyomás, veszély, szenvedés, ami a faj fejlődését előremozdítja.

Az utolsó példa pedig egyéni fejlődésünk útja. Ahhoz, hogy személyiségünk formálódjon, mindig új helyzetekre, nem várt történésekre, változásokra van szükségünk. Ha minden ugyanolyan, minden rendben van, az nem kíván válaszreakciót. A megszokásokon alapuló elvárásaink ellenében történő helyzetektől pedig általában szenvedünk. Ha valami „rossz dolog” történik, akkor jobb esetben elkezdünk figyelni, erősebbé válik a jelenlétünk, és feltesszük magunknak a kérdést, hogy „miért kerültem ebbe a helyzetbe?”. „Rosszabb” esetben egy időre belevonódunk az elme önsajnálattal teli örvényébe, ahol másokat, a körülményeket, vagy a balszerencsét hibáztatjuk, aztán előbb-utóbb belátjuk, hogy ez nem segít megoldani a dolgokat, tehát végeredményben így is, úgy is tudatosabbá válunk a történések hatására.

Talán már kezd érhető lenni, hogy mire akarok rámutatni. Végső soron ugyanezen okból van szükség az egóra, arra, hogy azonosuljunk a formával, a testünkkel és az elménkkel, mert – ugyan paradoxnak tűnik – de éppen a téves azonosulásaink segítségével ismerhető fel ezeken túli, valódi természetünk, a tudatosság. Ha nem lenne szamszára, nem lehetne nirvána sem. A kettő egymásból következik, nem egymás ellentétei, hanem egymás komplementerei. Ha nem lenne anyag, nem lenne tudat sem, és fordítva. Egyszerre egymás okai és következményei, amit a lineáris ok-okozati összefüggésekben gondolkodó elme nem tud felfogni.

Ha valaki olyan szerencsés, hogy ezt mégis megérti, akkor világosnak kell lennie számára, hogy a megvilágosodás nem egyenlő az egység felismerésével, vagy akár átélésével. A megvilágosodás annak a belátása, hogy jó és rossz, boldogság és szenvedés, külső és belső, semmi és minden, tudat és anyag, végtelen formátlan és véges forma, ugyanannak az érmének a két oldala. A megvilágosodásban az egység nem a kettősség ellentéte.

A megvilágosodásban egység és kettősség teljességet alkot.